19. A megbízhatatlan narrátor: Zseniális írói eszköz vagy olcsó átverés?

A való életben senki sem hisz el vakon mindent egy vadidegennek. Akkor miért feltételezzük a könyveket olvasva, hogy a mesélőnk a színtiszta igazat mondja?

A szakirodalomban Wayne C. Booth által 1961-ben bevezetett „megbízhatatlan narrátor” (unreliable narrator) az irodalom egyik legizgalmasabb fegyvere. Ő az a mesélő, akinek a szavahihetősége valamilyen okból sérül: vagy mert szándékosan hazudik, vagy mert a kora, a mentális állapota, a traumái vagy az előítéletei miatt képtelen objektíven látni a valóságot.

Szerkesztői szemmel nézve boncoljuk fel ezt a technikát a ti íróasztalotok felől: Miért jó, miért nem, mikor működik, és mikor teszi tönkre a könyvet?

MIÉRT JÓ? (Az előnyei)

• Nyomozóvá teszi az olvasót: Ahelyett, hogy az olvasó passzívan fogyasztaná a szöveget, kénytelen aktívan figyelni. Összeveti a narrátor szavait a cselekmény morzsáival, és megpróbálja kihámozni a valódi igazságot.
• Elképesztő lélektani mélységet ad: Lehetőséget biztosít arra, hogy belülről ábrázoljuk a traumát, a tagadást, a mentális betegségeket vagy a nárcizmust. Nemcsak egy történetet kapunk, hanem egy torzult emberi elme működését (gondolj a Harcosok klubjára vagy a Lolita kötetre).
• Megágyaz a felejthetetlen csavaroknak: A világirodalom legnagyobb katarzisai szinte mind abból fakadnak, amikor rájövünk, hogy a mesélőnk egészen más mozit nézett, mint mi.
• Teret ad a metafikciós játéknak és a klisék dekonstrukciójának: Kiváló eszköz arra, hogy a narrátor szándékosan egy unalomig ismert irodalmi közhely felé terelje az olvasót (példa: Rejtő Jenő mára klasszikussá vált regényei). Amikor a várt, sablonos fordulat bekövetkezik, a narrátor hirtelen kibújik a klasszikus szerepéből, és nyíltan kifigurázza, nevetségessé teszi azt. Ez a magasztos paródia és irónia képes a populáris sémákat intellektuális, önreflexív irodalmi diskurzussá emelni.

MIÉRT NEM JÓ? (A veszélyei)

 • Elveszítheti az olvasó empátiáját: Ha a narrátor folyamatosan, öncélúan hazudik, az olvasó becsapottnak érezheti magát, elidegenedik a karaktertől, és dühösen lecsukja a könyvet.
• Elfedheti a gyenge világépítést vagy logikai bukfenceket: Ha az író belebonyolódik a saját cselekményébe, könnyű ráfogni, hogy „á, csak a narrátor emlékezett rosszul”. Ezt a trükköt az olvasók azonnal kiszúrják.

MIKOR JÓ? (Amikor működik)

 • Ha megvan a „Fair Play” az olvasóval: A jó megbízhatatlan narrátor nem a semmiből rántja elő a csavart. Finom, szinte láthatatlan nyomokat (clues) kell elhelyezni a szövegben. A zseniális könyv ismérve, hogy ha másodszor olvasod, a rejtett utalások miatt már teljesen nyilvánvalóvá válik a turpisság.
• Ha a torzításnak oka van: Nem elég, ha a karakter egyszerűen csak hazudik. A megbízhatatlanságnak a karakter belső motivációjából, félelmeiből vagy védelmi mechanizmusából kell fakadnia (mint Gillian Flynn Holtodiglan című regényében).
• Ha a cél az irodalmi konvenciók szatirikus leleplezése: Ha a narrátor azért vezet félre minket egy banális klisé irányába, hogy aztán azt ízekre szedje, a technika akkor működik, ha az olvasó érti a játékot. A szándékos csapdahelyzet itt nem írói restség, hanem egy konceptuális fegyver: megmutatja, milyen könnyen bedőlünk a sémáknak, majd a szemünk láttára fosztja meg a klisét a hitelétől.
• Ha a műfaj megköveteli: Pszichológiai thrillerekben, gótikus horrorokban, bűnügyi történetekben vagy épp a posztmodern, kísérletező magasirodalomban ez a technika maga a tökély.

MIKOR NEM JÓ? (Amikor elbukik)

 • Ha olcsó sokkhatásként használják: Ha a történet legvégén derül ki a megbízhatatlanság, de a könyv korábbi 300 oldalán semmi, de semmi nem utalt erre, az olvasó nem lenyűgözve lesz, hanem átverve.
• Ha nincs tétje: Ha a narrátor tévedése, hazugsága vagy a klisékkel való játéka nem változtatja meg alapjaiban a történet morális, filozófiai vagy cselekménybeli kimenetelét, akkor a technika felesleges és öncélú sallang marad.

Rejtő regényeiben a narrátor nem a cselekmény tényeit titkolja el az olvasó elől (mint egy thrillerben), hanem a műfaji kódokat hamisítja meg.

Úgy tesz, mintha egy „ponyvát” mesélne, betartja a ponyva összes íratlan szabályát, de a kritikus pillanatokban egy logikai csavarral, egy groteszk túlzással vagy egy nyelvi zsonglőrködéssel rámutat a klisé nevetségességére.

Ezért tudott Rejtő a „ponyva” kategóriából a magas(abb) irodalomba lépni: mert a narrátora egy cinkos, aki kikacsint az olvasóra, és együtt nevetnek a komolyan vett irodalmi sablonokon.